A német realista prózának nincs Balzacja, Tolsztoja. A XIX. század legfontosabb német regényét még Goethe írta meg a század elején: a Wilhelm Meister-t. Annál remekebb műveket termett a német kispróza. Túlnyomórészt olyan nagyobb lélegzetű elbeszéléseket, amelyek eltérnek a Boccaccio kialakította klasszikus novellafajtától. Olykor már-már regényformát öltenek ezek az elbeszélések, mindenesetre olyasféle szerepet töltenek be a német irodalomban, mint a franciában vagy az oroszban a realista regény. A műfaj a romantika idején alakul ki, és hosszú ideig magán viseli romantikus eredetének nyomait. Költői realistáknak nevezik magukat azok a német prózaírók, akik a szűkös múlt századi német viszonyok között önmagukba zárkózva képzeletük csapongását és hangulataik hullámzását írják meg módjával tárgyiasított történeteikben. Schlemihl Péter mögött világosan kivehető maga Chamisso, a „mihaszna” mögött Eichendorff, a „szegény muzsikus” mögött Grillparzer, Mozart mögött Mörike és a Storm-elbeszélések öregedő emlékezője mögött maga az író. De még Kleist fékevesztett Kohlhaas Mihályán, Hoffmann ördögi viccein vagy Meyer középkori végzetdrámáján is jól áttetszik a költő személyisége, szubjektivitása. Mindez szokatlan különlegesség a realista próza objektivitásához képest, az itt egybegyűjtött XIX. századi német elbeszélők legjavának fő vonzerej
