A krasznojarszki Szilszkaján nagy festett tábla hirdette egy házon a járókelőknek, hogy Dimitrij Vasziljevics Kalov cipész, csizmafoltozó és pimikészitő. A cégtábla régi volt már s kopott, a ráfestett pimi inkább hasonlitott egy elgémberedett bárány hajlott hátához, mint egy szőrcsizmához. Dehát rossz idők jártak. Rossz idők jártak mindenkire, nem futotta az embereknek sem pimikészitésre, sem a cipő megtalpalására s igy nem futhatta természetesen a cégtábla ujrafestésére sem.
A derék, szakállas csizmadia házatája nem is a cipészi szakkal kapcsolatos gyönyörüségek miatt volt hires, hanem azért, mert nála laktak a muzsikusok. Az egész város ugy hivta őket: Muzikanti s mindenki tudta, hogy kiket kell alatta érteni. Az egész város csak a Muzikantikról beszélt s mindenki tudta, hogy hónapokkal ezelőtt jöttek a gorodokból, a régi fogolytáborból egy megpakolt szán hangszerrel, kottákkal, kottatartókkal. Mindenki tudta, hogy megjelenésük a benszülött orosz muzsikusoknak egyenesen a halála lett, valamirevaló helyen ügyet sem vetettek rájuk, minden alkalommal ezt a nagyszerü tiz hadifogoly tisztet hivták, akik egy fegyelmezett, imponáló fellépésü, édes-bübájos hangu zenekart alkottak.
