Úgy hozta a sors illetve a történelem, hogy a háború végén és utána még két évig Németország északnyugati csücskében kellett élnem. Leginkább németek között. Félelemmel és előítéletekkel tele érkeztem oda, mint annyi más túlélő. Azokban az években valamilyen szempontból mindenki „túlélőnek” volt tekinthető. Mindenkinek – aki élt, vagyis túlélt – volt valamilyen „regénye”. Annyi regényt ismerhettél meg, ahány emberrel sikerült a mindennapinál valamivel bizalmasabb, mélyebbre hatoló beszélgetésbe merülnöd. Ezek a beszélgetések döbbentettek rá arra, hogy a legtöbb szenvedést, és később szorongást – a németeknek a németek okozták.
