Ezt a könyvet nem szépíró írta, nem is gyakorlott tollforgató. maga az elviselhetetlen sors íratta egy Csehszlovákiában született s máig ott élő, fiatal magyar értelmiségivel: Duray Miklóssal… Egyetlen mondata se csapódik fel a magasságba. Mintha Duray számára a természet se létezne, felhők se, lányok se, az Alacsony Tátra zöld estéi se… A mentum: a kisebbségi ember nemcsak a társadalom, hanem a létezés kitaszítottja is… Duray Miklós abban az évben született, magyar kisebbségi sorsba, amikor a háború végeztével a szlovákiai magyarok megszámoltatása elkezdődött. Kisebb nagyobb hullámzásokkal ez az elszámoltatás azóta is folytatódik… Durayt e könyve miatt is vádemeléssel fenyegetik. Könyvét, természetesen, csak a titkosrendőrség olvashatta, nem az olvasók. Szorongatott helyzetében egyedüli védelme a nyilvánosság volna. Vagyis, ha önéletírása odahaza jelennék meg magyarul és szlovákul. Sajnos, ez még reménynek is reménytelen. Könyvének amerikai megjelentetése tehát kényszer. A kényszerrel együtt azonban mégiscsak olyan nyilvánosság, amely nem a politikai botrány, nem az anarchia, s nem a terrorizmus eszközeit választja, hanem a megegyezést kereső ember egyetlen módszerét: a vallomásba ágyazott igazmondást.
