„A kis csoport dermedten állt a főhajóban, annak a biztos tudatában, hogy ez az éjszaka kitörölhetetlenül megváltoztatja az életüket. Az újabb ismétlődő puffanások, egyre erősödtek, s úgy tűnt, hogy a hatalmas többszárnyú bejárati kapu már nem sokáig áll ellen az ostromnak. - Tűnjünk el! - suttogta Mike, s az apát után futva rejtőztek el a főoltár melletti kis kápolnában, melyet Szent Antal tiszteletére avattak, évszázadokkal ezelőtt.
Éppen időben, mert az óriási vaskapu hatalmas dörrenéssel csapódott a megkopott kőlapokra, és soha nem látott Lények vágtattak be. Nem voltak ezek sem jók, sem emberiek.
Az Árnykapun keresztül törtek be a fizikai világunkba, félig emberi, félig állati alakban. Régi mitológiák szörnyalakjai elevenedtek meg ezen az éjszakán, patáik csattogtak a Katedrális kövein, és nehéz fújtatásuk, hörgésük a legapróbb zugokba is elhallatszott. Pokolbéli, izzó lándzsáikat lengetve járták körül a szent helyet, mintha valakit, vagy valamit keresnének. Törtek, zúztak, a szerzetesek pedig az életükért reszketve, félelemtől vacogó foggal nézték az iszonytató látványt, a félreeső kis kápolnából, annak rácsos oldalfalán keresztül. A hatalmas épület évszázados falai ekkor már más dimenziók felé örvénylettek. A vastag, kőből épült falak egy iszonyatos erő nyomásának engedve kártyavárként, pillanatok alatt omlottak össze, és a tetőt már csak a vaskos oszlopok tartották. A Fekete Felhő ellipszise pedig egyre gyorsuló iramban rótta köreit a Katedrális körül.”
