Aki Shakespeareről beszél, az életről beszél. S aki az életről, az önmagáról. A magánbeszéd pedig, amennyiben hiteles, óhatatlanul rólunk szól.
Géher István Shakespeare-esszéi vallomások: mind egy-egy szerelmi vallomás, hitvallás az irodalomról, az életről. Tükörképünk: mondja tárgyáról — a kötet előzményének tekinthető nagy sikerű rádiószemináriumra emlékeztetve — , s joggal, hiszen a sorra tárgyalt 37 színpadi mű létünk teljes enciklopédiája. Példatár. Élethelyzetek, emberi kapcsolatok, erkölcsi konfliktusok ősképeinek tárháza, amely jelen esetben még a lírikust is ellátja szereppel, hogy tárgyszerűen lehessen „alanyi".
A változatos szerepjáték Géher irodalmi megnyilatkozásainak állandó kerete és közege. A Mondom: szerencséd szemérmesen „hallgatag" költője utóbb a „szabadszájú" Catullus meztelenségét öltötte magára, majd a mesterségében szerényen „világhódító" amerikanista könyvkiadói munkamezét. Nőst Shakespeare-en keresztül szólal meg. Ismét esszében, tovább-fejlesztve — mélyítve és tágítva — a gondolkodás műfaját, mert itt az irodalmárban rejtőző irodalomtudósnak is van mondani-valója.Nem is kevés. S ez nem kevéssé próbára teszi az írót, hogy saját hangjának beszédes természetességében játékosan el tudja-e tüntetni a szenvedélyesen kisajátított tudományt. Az eredmény: stílusbravúr. A tanulmányok filológiai adatolás-ada-golása szinte észrevehetetlen. Belesimul a szövegbe, mint egy jelzett szó jelzője.
