John Killens: Aztán mennydörgést hallottunk

Jegyet ​váltott és a színes sor végére állt. Most már szabadon lélegzett. A déli éjszaka levegője jólesett a tüdejének. megtörölte arcát kekiszínű zsebkendőjével, és megkönnyebbülés áradt végig egész testében.
Otthon van, biztonságban! Többé nem keveredik ilyen pácba. Most, amikor keresztüljött a kihalt városon, most ébredt rá először arra, milyen kétségbeesetten akar előretörni a hadseregben, hogy tiszt lehessen, meg minden. Miért ne? Minél több a néger tiszt, annál demokratikusabb a hadsereg, nem igaz? Nem ezért folyik a háború?
A magas, fehér sofőr leszólt: – Beszállás!
Természetesen előbb a fehér katonák szálltak be. Amikor a négerek kerültek volna sorra, újabb fehér katonák szállingóztak oda, egyesek részegen tántorogtak, csukladoztak, és amíg jöttek, a négereknek várniuk kellett. Solly Sunderst a sor végén tehetetlen düh emésztette, amint látta, hogy az utolsó pillanatban mindig újabb fehér katonák érkeznek, nevetgélnek, káromkodnak, kiabálnak, jókedvűen, déli akcentussal, középnyugati vontatottsággal, brooklyni ír tájszólással: „Fiam, ezek a georgiai pipik! Csupa remek bőr!” "Az ám, férfifalók mind!"
Két fehér katona közeledett a buszhoz, középtermetű fickók, az egyik komoly képű, amásik arcán ördögi mosoly. Megálltak az ajtónál, rápillantottak a színesek sorára, aztán a sofőrre.
– Tessék, szálljanak be! – szólt az.
– De ezek az emberek már előttünk itt voltak – mondta a komoly arcú.
– Az a színes sor. Ők jönnek a legvégén. Ez a szabály.
Solly drukkolt, hogy a fehér katonák ne hagyják magukat. Akkor szálltok föl, amikor tetszik, az istenfáját! Ne engedjétek. Ez a két fehér katona tudja, miért folyik a háború!
Rokonságot érzett velük.
– Ez nem igazság! – mondta a komolyabbik fehér, és ránézett barátságos arcú társára.
Solly szinte örült, hogy itt áll, láthatja és hallhatja mindezt.
– Nem én csinálom a szabályokat, barátom – mondta a sofőr, aki Sollyt Rutherfordra emlékeztette. Magas volt, vékony, csontos és jókora pisztoly fénylett a derekán.
– Fölszállnak vagy maradnak? – kérdezte a két fehér katonától. Egymásra néztek, a mosolygós arcú megszólalt:
– Hát mi a fenét csinálhatunk? Szél ellen…A fene egye meg.
Még pár percig haboztak, aztán megadóan fölszálltak.
És tovább jöttek a fehér katonák, miközben a sötét tekintetű színesek remegtek az ingerültségtől. A busz megtelt, az állóhelyek is, a motor köhögve, köpködve megindult, becsukódott az ajtó, és a busz kigurult az állomásról anélkül, hogy egyetlen néger katonát fölvett volna.