Stephen King: Christine

A ​szerelem öl, butít és nyomorba dönt – szokták mondani a sokat tapasztalt öregek, s ilyenkor általában egy bomba jó nőre gondolnak, aki tönkretett egy szerencsétlen, jobb sorsra érdemes férfiút. De mi van akkor, ha egy szerencsétlen, jobb sorsra érdemes férfiú – pontosabban kamasz fiú – szerelmének tárgya egy ócska, kimustrált, csupa rozsda autó? Egy húszéves, egykor ragyogó szépségű s még mindig elbűvölő alakú 1958-as Plymouth Fury, „akit” ráadásul Christine-nek hívnak? Nos, miután Arnie Cunningham libertyville-i középiskolás diák első látásra fülig beleszeret Christine-be, s őrülten, elvakultan, a végsőkre elszántan szembefordul szüleivel, egyetlen barátjával, sőt egyetlen barátnőjével is, hogy megszerezhesse, illetve megtarthassa „őt”, a tétel minden kétséget kizáróan erre az esetre is igaz. Bonyolítja a helyzetet, hogy egy féltékeny, vérszomjas dög, aki mindenkit elüldöz a fiú mellől. S valóban, ahogy Arnie-nak sikerül üzemképes állapotba hoznia Christine-t, egyre-másra rejtélyes módon és bestiális kegyetlenséggel elkövetett gyilkosságok bolydítják fel a kisváros békés mindennapjait. Bizonyítékok hiányában tétován tapogatózik a nyomozótiszt. Bizonytalan sejtésekkel viaskodik a jó barát, Dennis Guilder és a barátnő, Eligh Cabot is, akiket az egyre megfoghatatlanabbá váló szörnyű események magától értetődő természetességgel sodornak egymás karjaiba. Érzéki csalódás, a képzelet játéka csupán vagy valóság az az oszladozó hulla szagára emlékeztető bűz, amely hol halványabban, hol orrfacsaró módon Christine-ből árad? S vajon mi okozza azt az ijesztő változást, ami Arnie megjelenésében és viselkedésében végbemegy, attól kezdve, hogy Christine-t magáénak tudhatja? Talány és meghatározhatatlan rettegés mesteri adagolásával tartja fogva az olvasót Stephen King, akinek már számtalan regényét izgulhattuk végig.