Feltartotta a fejét, felemelte a szemmel láthatóan rozsdás kést és anélkül, hogy levette volna rólam a tekintetét, lassan, nyugodt kézmozdulattal végighúzta a torkán. Vicsorgott, majd fekete, iszaptól ragacsos ujjával a nyakamra mutatott.
Nem kellett sok ész hozzá, hogy megértsem: a következő alkalommal elvágja a gigám.
-Kicsoda maga? – kérdeztem halk, rekedt hangon, miközben vadul forgott a szemem, hogy megtaláljam végre elveszített stukkeromat.
Ekkor váratlan dolog történt. A fickó térdre roskadt, és könyörögve felém nyújtotta a karját.
– Harald… död…
Aztán olyan gyorsan pattant talpra, hogy ijedtemben a lámpát is kiejtettem a kezemből. Megragadta a nyakára kötött kötelet, és szemrehányó pillantással felém mutatta.
– Harald… död…
– Kicsoda… maga?
Angolul kérdeztem, bár tudtam, hogy kár a gőzért, úgysem érti.
A férfi szomorúan lecsüggesztette a fejét, és övébe dugta a kését. Aztán hátat fordított és anélkül, hogy meggyőződött volna róla, követem-e, az ingovány felé indult.
Mivel ebben a minutumban vettem észre a pisztolyom egy fűcsomó mellett, felkaptam, és utánavetettem magam.
– Állj!
