A magyar nemzet történetét akarom elmondani a XI-XIII. században, abban a korban, a melyben az Árpádházi királyok uralkodtak. Tiz vagy tizenkét nemzedék magyar természetét, állapotát, változásait, viszontagságát: örömét és búját, barátját és ellenségét kellene megismertetnem. A mit írok vagy legalább írni akarnék, nem csupán politikai történet, de nem is az, mit műveltség-történetnek szoktak nevezni, hanem a nemzet életrajza, az említett háromszáz esztendő alatt. Szólok a királyokról, a nélkül, hogy a királyok történetét írnám, mert a nagyobbak, hatalmasabbak tényezők voltak a nemzeti élet folyásában, a gyengébbek pedig abban a homályos korban, mikor még alig ismerünk fel alakot az események zűrzavarában, legalább féligmeddig kidomborodnak, úgy hogy belőlük némi következtetést vonhatunk alattvalóikra, környezetükre. Beszélek sokféle kisebbnagyobb, néha nem is döntő harczról, háborúról, mert azt hiszem, hogy nemzetet ép úgy, vagy még jobban jellemez, mikép ontja vérét a csatatéren, mint ha tudjuk – bár annak is megvan a jelentősége – minő lábasből evet, vagy miféle gombbal kapcsolta össze ruháját. Szólok társadalmi viszonyokról, egyházi, világi szervezetről, de nem igen fogok szólhatni – eléggé sajnálom – oly dolgokról, melyek a műveltség-történeteknek rendesen igen fontos és néha legérdekesebb fejezetei alkotják: a tudományról, művészetről, mert annak nálunk az Árpádok korában még csak igen gyenge hajtásai voltak s a nemzet életében, fejlődésében még nyomot hagyó szerepet nem játszottak. Pauler Gyula
