Stefan Zweig: Rendőrminiszter - Fouché élete

Vannak alakjai a történelemnek, akik újra meg újra megmozgatják az írók-költők fantáziáját. Hogy vonzó egyéniségű, tragikus sorsú királyi nők, mint például Stuart Mária vagy Mária Antoinette ilyenek, az könnyen érthető, és magyarázatra sem szorul, hogy Stefan Zweig, a regényes életrajzok mestere miért idézte meg alakjukat. Ám azt, hogy miért esett a választása Joseph Fouchéra, a francia forradalom és a napóleoni idők ellenszenves mellékszereplőjére, az erkölcsöt nem ismerő rendőrminiszterre mint megformálandó regényalakra, azt már, érzése szerint, alaposabban meg kellett indokolnia. Mint könyve előszavában írja, Fouché figurájára Balzac hívta fel a figyelmét, aki szerint a politikus Bonapartéénál is nagyobb hatalmat gyűjtött össze kezébe az emberek fölött. Zweiget tehát érdekelni kezdte ez a zseniális kaméleon, aki pályafutását szerzetesrendbeli tanítóként kezdte, de két év múlva, 1792-ben, már templomokat fosztogatott, aki a nép képviselőjeként rábólintott XVI. Lajos kivégzésére, majd pár évvel később milliomos lett, aztán a császár kegyelméből Otranto hercege. Szolgálta-elárulta Napóleont, egyengette a restauráció útját, ám a Bourbonok visszatérése után kitelt a becsülete, és utolsó éveiben bele kellett törődnie, hogy újra szürke kisember, amilyen volt fiatal korában. Csupa ellentmondás életút, pálfordulások sorozata. Zweig, saját megfogalmazása szerint, pusztán lélek-kutató szenvedélyből írta meg Fouchénak és benne egy még meg nem világított, de igen veszedelmes fajtának, a Diplomatának annyira hiányzó és szükséges biológiáját.