Megtörtént eseményeket, az 1977. január 17-én Utahban kivégzett kétszeres rablógyilkos Gary Gilmore történetét dolgozza fel Norman Mailer regénye, amely egyik percről a másikra az elmúlt évtizedek legnagyobb amerikai könyvsikere lett, és meghódította Európát is. Egy olyan ember története – mondja egy interjúban a szerző –, aki felnőtt éveit egyvégtében börtönben tölti, aztán kiszabadul, megismerkedik egy szép lánnyal, szenvedélyes szerelem szövődik közöttük; a kapcsolat szinte tökéletesnek indul, de aztán kudarcba fullad. Szakítanak. A férfi annyira elviselhetetlennek érzi a szakítást, hogy egy hétre rá két embert gyilkol meg két egymást követő éjszakán. Amikor visszakerül a börtönbe, újra egymásba szeretnek. Nos, úgy éreztem, ez a tragikus szerelmi történet annyira végletes, hogy a mai lélek számára már-már hihetetlen – hacsak nem rögzítünk minden apró részletet. A valóság – ha tüzetes vizsgálódásnak vetjük alá – titokzatos és megfoghatatlan. Azt hiszem, ez az, amihez a festészet már eljutott… úgy ahogy van, lefesti a realisztikus jelentet, hiszen már azáltal, hogy megmutatja, aláhúzza, benne a titokzatosságot. Ezért kell a fesztelen, kommentár nélküli bemutatás – csakis ezért. Az esztétikai parancs, ha létezett egyáltalán, arra korlátozódott: legyen életszerű a könyv. Hasonlítson jobban az amerikai életre, mint bármi, amit valaha létrehoztak. Nem hiszem, hogy jó író számára gyakran kínálkozik ilyen alkalom. Az efféle jó nyersanyag rendszerint az újságírók martaléka lesz. Szerencsém volt, mert egy velejéig amerikai és emellett Dosztojevszkij tollára kívánkozó figurával volt dolgom. S ha mindez nem lett volna elég, ez a férfi olyan lányba volt szerelmes, aki – nem félek kimondani – vérbeli amerikai hősnő, Ezért hát egy csöppet sem akartam regényesíteni. Az ilyen könyvtől rendszerint nem elsősorban a kínos precizitást várják el, de itt ez írói életösztön kérdése lett. Azt akartam, hogy az olvasó higgyen nekem. Tudtam, aranyat tartok a kezemben, de csak, ha van annyi eszem, hogy be nem aranyozzam,"
