Kötetünk A Vasgárda (1927–1937) folytatása. A legionárius mozgalom útját kíséri a korábban részletesen bemutatott nagy temetésektől a történelem poklának egyik bugyrába: a börtönvilágba és onnan az irodalomba. Rémtörténet.1938-ban II. Károly király meggyilkoltatta C. Z. Codreanut, a kapitányt és 13 társát. Mire „a bosszúállók” lelőtték a gyilkosságot kiviteleztető miniszterelnököt, válaszként a király mintegy 300 bebörtönzött legionáriust öletett meg, de 1940 szeptemberében menekülnie kellett, és fiát, Mihályt léptették trónra. A hatalmat Ion Antonescu tábornok ragadta meg, a „vezető”, aki tömegtámogatás biztosításának okából maga mellé vette a Vasgárda „parancsnokát”, Horia Simát. A borítón láthatjuk, amint Codreanu képe alatt Antonescu és Sima leteszik az esküt. A Vasgárda részleges uralma azonban káosszal fenyegetett, különösen azután, hogy 1940 novemberének végén a jilavai börtönben lemészárolták Codreanu gyilkosait és a kényelmetlen tanúkat. Hitlernek azonban biztos bázis kellett a keleti háborújához, ezért 1941 januárjában a „vezető” likvidálhatta alkalmi szövetségesét. Többen is közülük 1964-ig sínylődtek börtönben, miközben 1945-ben a vasgárdisták egy része alkalmi szövetséget kötött a kommunistákkal, akik aztán még könyörtelenebbül jártak el, és még 1956 után is elrettentő példát statuáltak. Aztán a történelem morbid játékának eredményeként Ceauscescu sok mindent megvalósított abból, amiről a legionáriusok álmodtak, köztük olyanok, mint Mircea Eliade és Cioran. Munkánk ezeknek a nagy írástudóknak eksztatikus megnyilatkozásait, majd a rejtőzködését és számvetését is bemutatja, azt is érintve, ahogy a fasizmusok a vallást saját mitológiájukba próbálták beépíteni. Történetünk alapvetően arról szól, hogy a vallás instrumentalizálásában miként mehetett el a Vasgárda a legmesszebb, és járhatott el a leghatékonyabban.
