Sheila Bruckner: A világ végezetéig (Florence)

Lolange, ​a szeleburdi, néha komolykodó, néha enyhén félnótásnak tetsző fiatal nő furcsa körülmények között ismerkedik meg Gabriellel, akivel mesebelien rövid úton egymásba szeretnek, majd – némi lélektani jellegű hercehurca után – egybe is kelnek. Élik a mai fiatalok jellegzetes életét, bolondoznak, beszélgetnek, jóízűen szeretkeznek, kelekótya barátokkal fecsegve múlatják az időt, és közben azt veszik észre, hogy bár már jó ideje együtt vannak, alaposan kiismerték egymást, a kapcsolat, a házasságuk nem fáradt meg, mint az lenni szokott, hanem mind inkább kiteljesedik, mind jobban szeretik egymást, akár ha egy isteni akarat rendelte volna őket egymás mellé. És akkor mindketten különös, visszavisszatérõ álmokat kezdenek látni, álmokat a régmúltból, egy letűnt, ódon világból, amely ismerősnek tűnik számukra, mintha már látták volna azt a környezetet, mintha ők maguk is benne éltek volna, s mintha ugyanazt a szívet hasogató fájdalmat éreznék ébredés után. Fájdalmat, és egyben megmagyarázhatatlan, soha be nem teljesülő boldogságot, egy régi, évszázados szerelem édes – bús emlékeit. Vajon csak a túláradó fantázia terméke volna a misztikus álomlátás? A szerelmük természetfelettien furcsa kivetítődése? Vagy netalán esetleg lélekbemarkolóan szép és lírai magyarázat húzódik meg a jelenség mögött? Talán….