Az abszolút zene eszméje az 1800 körüli romantikus zeneesztétikában jött létre, a másfélszáz éven át meghatározta a hangszeres zenével – a „voltaképpeni” zenével – kapcsolatos elképzeléseket. A szövegektől, funkcióktól és még az empirikusan megfogható effektusoktól különvált – és ennyiben „abszolút” – zene, ahogyan ezt Wachenroder, Tieck és E.T.A. Hoffmann óta hiszik – az „abszolútum” sejtését közvetíti. Nietzsche még a wagneri zenedrámát is „abszolút” zenének tekintette, mivel (a „zenekari dallam") olyan zene, amely a drámai folyamatok "belső lényegét” mondja ki. Ezért nem túlzás, ha az abszolút zene eszméjéről mint zeneesztétikai alapfogalomról beszélünk, amelyet be kell mutatni, hogy megértsük: mi volt egyáltalán a zene a 19. században – abban a században, amelyből a hangverseny-repertoár legnagyobb része származik.
