"A szőlőhegyek a magyar emberek számára hosszú évszázadokon keresztül az emberi lét boldogabb pillanatait, óráit jelentették. A hófehérre meszelt présházak előtt álló diófa árnyékában, vagy a pince hűvösében - szomszédokkal, barátokkal elfogyasztott néhány pohár volt a kikapcsolódás az élet keserveiből. A szőlőhegy (így) nem csak a nyugalom és a béke szigete volt, hanem a természeti és az ember alkotta tájelemek kivételes szépségű együttese is." - írja Laposa József a Szőlőhegy című kis munkájában. Egy mondat még idekívánkozik: "A magyar szőlőtermesztés szent hegyei közé sorolható Badacsony, Szentgyörgyhegy, Somló és a méltatlanul keveset emlegetett Csobánc…" A balatoni szent hegyek fogalmát merészen kiegészítve szeretnénk, ha a magyar szőlőtermesztés szent hegyeinek sora bővülne, magam is jónak látnám, ha közéjük sorolnának még több "hegyet" is, de mindenképpen közé sorolnák ismét a méltatlanul elfelejtett igazi Szent Hegyet, Pannónia Szent Hegyét is, ahol a monostori szőlő-, és borgazdálkodással az "emberi lét boldogabb pillanatait, óráit", a "nyugalom és béke szigetét", a természeti ajándékok és a természeti szépség együttesét varázsoltuk vissza, egy a bencés közösségünkkel egyidős csodálatos hagyomány újjáteremtésével. Szeretnénk Kazinczy Ferenc 1831-ben történt pannonhalmi látogatásának vízióját újraálmodni: "Pannonhalma mintegy királyi széken lebeg az alatta ellapult sík felett, hosszan elnyúlt szőlők végében. Szent Márton a monostor hegye alatt fekszik játékos gyümölcseivel. Mindenfelé látni nyomait az itt bölcsen és erővel munkáló kéznek." (Kazinczy Ferenc, Utazásaim, Pannonhalma, 1831)
