Részlet a kötetből:
"Benn ültünk a leshelyen, amelyet wanderobo vadászok építettek gallyakból a sózó szélén, mikor meghallottuk a közeledő teherautót. Eleinte messze volt, és senki se tudta, mi az a zaj. Azután megszűnt, s reméltük, hogy nem is zümmögött semmi, vagy legföljebb csak a szél. Majd lassan közeledett, most már félreismerhetetlenül, egyre hangosabb és hangosabb lett, végül közvetlenül mögöttünk haladt el, gyötrődve, zajosan, hangos, szabálytalan robbanásokkal, s ment tovább az úton. A színpadias nyomkereső felállt.
- Kész - mondta.
Szájamra tettem a kezem, és intettem, hogy üljön le.
- Kész - mondta újból, és szélesen kitárta karját. Sose szerettem, de most mégannyira se.
- Később - suttogtam. M'Cola fejét rázta. Néztem kopasz, fekete koponyáját, s ő kissé oldalt fordította arcát, láttam szája szögletében a vékony kínai bajuszt.
- Nem jó - mondta. - Hapana m'uzuri.
- Várjunk egy kicsit-mondtam neki. Megint lehajtotta a fejét, hogy ne látsszon ki a holt ágak fölött, s ott ültünk a lesgödör porában, míg annyira be nem sötétedett, hogy nem láttam a puskám célgömbjét; de nem jött már semmi. A színpadias nyomkereső türelmetlen és nyugtalan volt. Még mielőtt a világosság éppen eltűnt volna, odasúgta M'Colának, hogy lőni túl sötét van.
- Fogd be a szád - mondta neki M'Cola. - B'wana akkor is tud lőni, mikor te már nem látsz.
