A pszichoanalízis megalapítójának nagy hatású összefoglaló műve a klinikai lélekelemzéshez anyagot adó egyik legfontosabb jelenséget, az álmot vizsgálja, bebizonyítva, hogy az álom nem véletlenszerű és értelem nélküli, hanem a pszichikumnak logikusan értelmezhető, belső törvényei szerint létrejött terméke. A klasszikus műhöz írott utószavában állapítja meg Hermann István: ebben a felfogásban új „nemcsak az, hogy a régimódi babonás álomfejtéssel Freud tökéletesen szakít, és nem is csupán az, hogy az álmok egy részét vágyálomnak tekinti, vagy a vágyak valamiféle torzulása variációjának. Ezeknél sokkal fontosabb, hogy először von bele a pszichopatológia tárgykörébe egy olyan életterületet, amely látszólag a mindennapi élet tárgykörébe tartozik. Ennek az eljárásnak megvannak a maga veszélyei. Az egyik veszélye az, hogy a normális életet is pszichopatologikusnak kezdik sokan tekinteni. De megvannak az előnyei is. Arról van szó, hogy nincsen teljesen külön, teljesen elválasztott pszichológia és pszichopatológia. A pszichopatológiának, vagyis az ideggyógyászatnak és a lélekgyógyászatnak azon kell alapulnia, amit a normális életben a lelki működésekről tapasztalunk. Az álom tehát még nem ideggyógyászati vagy lélekgyógyászati jelenség. De az álom magyarázata, értelmezése feltétlenül hozzájárulhat egy-egy személyiség lelki világának tudatos rekonstrukciójához”.
