Dornbach Mária (szerk.): Amerikától Óceániáig – XIX. századi magyar utazók (Veszélyes Övezet sorozat) (ritka)

Ha ​az utazás nem izgatta volna az emberiséget, még most is ott ülnénk a barlang előtt, a tűz körül, valahol Délkelet-Afrikában, a Turkana-tó környékén. Nyomós érvek kellettek ahhoz, hogy az ember vándorútra keljen és benépesítse a földgolyót, de nyilván nem csak a táplálékszerzés, az éghajlati változások vagy a támadások hajtották őseinket földrészről földrészre. Nem véletlen, hogy Gutenberg találmányán az egyik első kinyomtatott könyv egy úti beszámoló, Marco Polo távol-keleti utazása volt. Ez a könyv csigázta fel Kolumbusz képzeletét is, hogy nekivágjon a mesés Keletnek. Majd jöttek az írástudatlan kalandorok, a bátor felfedezők, az elszánt tudósok, a megittasult hódítók, akiknek utazásai nyomán átalakult bolygónk földrajzi, politikai és gazdasági térképe.

Még néhány évtizeddel ezelőtt is a könyvekhez folyamodtunk, ha távoli kultúrákat akartunk megismerni, vagy ki akartuk élni kalandvágyunkat. Jelky András, Széchenyi Zsigmond, Molnár Gábor úti beszámolója minden magyar kisfiú könyvespolcának féltett kincse volt. Azóta persze sokkal könnyebb utazni. Ma pár óra alatt olyan helyekre juthatunk el, ahova egy évszázada hónapokig tartott volna az út, ráadásul úti filmek tucatjait láthatjuk a legeldugottabb tájakról a televízió csatornáin.

De ennek ellenére, vagy éppen ezért, érdemes ezeket az írásokat elolvasni. Hogy lássuk a különbséget. A XIX. század utazói ugyanis nem „ellátogattak” idegen országokba, ők ott éltek. Xántus János, a budapesti Állatkert, később a Nemzeti Múzeum igazgatója az amerikai hadsereg tisztje volt, szabad idejében végezte tudományos munkáját. Gubányi Károly Ausztráliában, Haraszthy Ágoston Nicaraguában volt ültetvényes, a fél lábára béna Vámbéry dervisruhában, zarándokkaravánnal vándorolt Közép-Ázsiában, Kőrösi Csoma évekig lámakolostorokban élt, a zoológus-antropológus Bíró Lajos pedig három pápua feleséggel lakott együtt Új-Guineában. És miközben távoli kalandjaikat olvassuk, különös módon Magyarországra gondolunk. Olyan ez, mint amikor a festők munka közben hátrébb lépnek. Időnként távolabb kell mennünk, hogy közelebb kerüljünk magunkhoz. – Kepes András