Marlitt E.: Aranyos Erzsike

– Az okokat! Az okokat akarom tudni! – dadogta ismét Hollfeld az ajtó felé lépve, ahová a leány tartott, s ruhája felé kapott, hogy visszatartsa.

Erzsike megijedt e mozdulattól, s néhány lépésnyire beljebb húzódott a szobába.

– Hagyjon! – kiáltotta gyors lélegzettel… – Ha nincsen önben egy szemernyi becsület sem, akkor én is kénytelen vagyok fegyvereimhez nyúlni, s megmondani, hogy mélyen, nagyon mélyen megvetem Önt, hogy gyűlölöm még a látását is, a kígyó sziszegése sem tölthetne el engem nagyobb utálattal és rémülettel, mint az ön szavai… Hagyjon most nyugodtan távoznom, és…

– Eszem ágában sincs, hogy hagyjam! – kiáltott dühösen, fogait csikorgatva. Előbb oly halvány arca most lángolt, szemei forogtak, a szenvedélytől magánkívül volt, vadállat módjára rohant feléje…