Úgy tűnik, minden nemzedéknek meg kell írnia saját irodalomtörténeteit. Nincs többé egyetlen kánon vagy egyetlen értelmezés, csak kánonok és értelmezések vannak, melyekről tudjuk: egy adott kor tudományosságát képviselik, s ekként csak annyira örök érvényűek, mint elődeik voltak. Az irodalomtörténet tehát olvasó-függő és egyben felülírható éppúgy, mint azok a korábbi művek, melyeket éppen felülír.
Jelen irodalomtörténet olyan időszakban született, amikor az amerikai irodalom története szókapcsolat mindegyik eleme különös módon problematikussá vált. Az elmúlt évtizedekben megingott az amerikaiság fogalma, új értelezésekkel bővült az irodalom és az irodalmiság kategóriája, s megkérdőjeleződött a lineáris narratívaként elmondható történet lehetősége. Mindennek ellenére - illetve valószínűleg éppen ezért - valóságos reneszánszát éli az irodalomtörténet-írás: soha ennyi irodalomtörténet nem született, mint az elmúlt húsz évben, és talán soha ilyen mértékben nem változott az irodalmi kánon és az interpretáció, mint ez alatt az időszak alatt.
Bollobás Enikő munkája több tekintetben is eltér a hagyományos irodalomtörténetektől. Mindenekelőtt az amerikai irodalomtudományban elfogadott új, kibővített, sokszínű és plurálisan széttartó kánonokat mutatja be. Az irodalom történetét nem egy feltételezett középpont felől közelíti meg, hanem a jelen felől, mely újraírja a múltat. Az egyes irányzatok és szerzők esetében a kritikai fogadtatás alakulását, változását is tárgyalja.
Az irodalomtörténet bőséges bibliográfia, név-, tárgy-, és címmutató egészíti ki.
