Weninger Antal: Az egészség testi és lelki forrásai

Ma ​már bizonyossággal állíthatjuk, hogy az egészség és betegség nem kizárólag természettudományos fogalmak, hanem sok tekintetben lélektaniak is. Amennyiben tehát jogosult az erőművi és vegyi erők felett álló, sajátos törvények és finomabb közegek által jellemzett léleknek hatóerőt, külön energiamegnyilvánulást tulajdonítani, úgy le is kell vonnunk eme belátásnak gyakorlati következményeit. Nem taníthatunk többé egészségtant a régi rendszer szerint; nem állíthatjuk, hogy az egészségünk pusztán az anyagvilág esendőségeitől függő állapot, amely csak azon múlik, hogy mennyire „vigáyzunk magunkra”, hogyan táplálkozunk, tisztán tartjuk-e bőrünket és fogainkat, elzárkózunk-e a bacillusok leselkedő hadai elől, megmossuk-e a gyümölcsöt, stb. – hanem mindeme óvatossági és már a jóízlés szempontjából is természetes rendszabályok segítségével megőrízhető jóléten túl sokkal mélyebbről táplált erő- és kedélyegyensúlyt jelent, amelynek központi forrása bennünk van. A klasszikus egészségtanok azt tanították, hogy a világrahozott és öröklési tényezők által meghatározott egészségi állapot főleg a mozgási és emésztőszervek tudatos ápolása és művelése révén őrízhető meg, illetve fokozható. Néha történt utalás, apróbetűs megjegyzés a lelki harmónia szerepére. Ez a felfogás természetes következménye volt az anagelvűségben megrekedt orvostudomány lélekkerülő és imponderábiliáktól, súlytalan, mérhetetlen tényezőktől irtózó egyoldalú felfogásának.

Ma már túljutottunk ezen a felfogáson. Ma már tudjuk, hogy az egészség forrásai nem csupán a külvilágban, hanem legalább ugyanolyan mértékben bennünk is fakadnak. Nem csak mint átörökölt adottság, hanem mint külön megnyilatkozó hatóerő is, amelyet kellő tudással és gyakorlattal célszerűen mozgósíthatunk. E tudományos felismerésnek nyomait megtaláljuk az ősi vallásokban is. A hindu és kínai régi vallási és bölcseleti könyvek telis tele vannak ilyen irányú ösztönszerű meglátásokkal. De hasonló megfigyelések érvényesülnek a Talmudban, a Koránban és nem utolsósorban az Ó- és Újszövetségi Szentírásban is. A keresztény életművészet nagy mesterei is tudtak erről. Bölcs papok és szerzetesek jobbnál-jobb és ma is élvezhető könyveket írtak a test és lélek szoros összműködéséről. A lelket tehát többé elhanyagolni nem lehet, mert korszerűtlen és főleg tudománytalan lenne nemcsak elméleti tagozása, hanem gyakorlati kifejtésének, kiművelésének elmulasztása is.

Jelen könyvemnek, amelyet a Közművelődési Tanács megtisztelő felhívására írtam, az a célja, hogy az újabb és teljesebb egészségi elvek gyakorlati megvalósítását áttekinthetően és a nagyközönség számára is érthetőleg feltárja. Tudom, hogy ennek tökéletes ismertetésére ez a terjedelem kevés, de aki behatol fejtegetéseim szellemébe, aki megérti az értelmezések lényegét, az csakhamar otthonos lesz a legfőbb egészségi elvek átélésében és ezen van a hangsúly. Aki belátja, hogy belső és külső világ egyformán fontosak a harmónikus élet kialakításához, az ösztönszerűleg is helyes úton fog járni és az emberi lehetőségek határai között legjobban tarthatja meg egészségét. Ezt kívánom szívemből minden olvasómnak.

Budapest, 1942. november havában.

Dr. Weninger Antal