Részlet a könyvből:
„A Fény Városában ahogy Medinát nevezték nagy volt a gyász. A társak megszidták egymást, amiért sírnak, de azért zokogtak ők maguk is. Amikor könnyeiről megkérdezték, Umm Ayman azt mondta: „Nem őt siratom, hiszen tudom, hogy jobb helyen van, mint ez a világ. Hanem az Eget siratom, amellyel elvágatott a kapcsolatunk.” És tényleg olyan volt, mintha egy hatalmas ajtó zárult volna be. De mind jól emlékeztek, hogy a Próféta (béke legyen vele) azt mondta: „Mi dolgom nekem ezzel a világgal? Én és ez a világ olyanok vagyunk, mint a lovas és a fa, melynek árnyékában leül pihenni. Aztán továbbmegy és a fát maga mögött hagyja. Azt mondta, hogy ezt a többiek is, minden egyes muszlim, elmondhatják magukról, és ha egy ajtó be is zárul, a hívők előtt egy sokkal nagyobb nyílik majd meg a halálukkal. A fülükbe csengtek a Próféta (béke legyen vele) szavai. „Előttetek megyek és én leszek a tanútok. A Tónál lesz a találkozóhelyünk”. Miután átadta az üzenetét ennek a világnak, elment, hogy beteljesítse azt a Túlvilágon, ahol továbbra is ő lesz mindenki számára, de most már a földi élet korlátai nélkül, a Kegyelem Kulcsa, a Paradicsom Kulcsa, az Igazság Lelke, Allah Szeretettje.
