Jean-Paul Sartre: Az undor

A közelmúltban elhunyt világhírű író és filozófus 1938-ban írott, első szépirodalmi alkotása kétségtelenül a francia egzisztencializmus egyik legjelentősebb regénye. Filozófiai regény, mely úgy követi e műfaj évszázadok óta kikristályosodott francia hagyományait, hogy közben túl is lép annak önmagára erőszakolt korlátain. Nyelvi leleményeivel, metaforikus tömörségével, szellemiségében, atmoszferikusan jeleníti meg a huszadik századi ember egzisztencialista élményét. Hősében, a francia irodalomtörténet sokat emlegetett Antoine Roquentinjében, Sartre az elidegenedett személyiség már-már biológiailag elemzett portréját rajzolja föl, akinek undor-élménye behálózza, belepi minden emberi megnyilvánulását, tetteit és gondolatait. A kisvárosi lét szürkesége, a kihűlt vagy meg sem születettt emberi kapcsolatok teremtette űr megfoghatóvá teszi a sartre-i létfelfogás irracionális élményét. De nemcsak erről szól ez a könyv: A szinte szociológiai pontossággal megjelenített Bouville, a második világháború előtti utolsó békeévekben, magányosan lézengő polgáraival, álmaikba belefáradt, eltorzult lelkű figuráival e sartre-i lét- és undor-élményt konkretizálja és hitelesíti – rendkívül olvasmányosan. Írói telitalálat, hogy az undor leküzdésének egyetlen reménye csak egy giccses dallamfoszlányban csillan föl, amelyben az író a bármilyen alkotó munka személyiségmentő értékét sejteti.