Gabriel García Márquez: Azért élek, hogy elmeséljem az életemet

Az ​élet nem az, amit az ember átélt, hanem az, amire visszaemlékszik, és ahogy visszaemlékszik rá, miközben el akarja mesélni. Ezzel a mondattal indítja útjára a Nobel-díjas Gabriel García Márquez hatalmas regényfolyamát a saját életéről. Ez a könyv az első harminc évének története, 1927-től az ötvenes évek közepéig.1950-ben az akkor huszonhárom éves újságíró Gabriel García Márquezt felkeresi édesanyja, hogy tartson vele az észak-kolumbiai Aracatacába, eladni a nagyszülői házat. Az utazás élményei adják a kezdő lökést a visszaemlékezéshez. Megismerhetjük a kis Gabo gyermekkorát és serdülő éveit, a nagyszülőket, akik nem kisebb szerepet kaptak a márquezi regényvilágban, mint a Száz év magány José Arcadiója és Ursula Buendíája. A szerző idegenvezetésében csodálhatjuk meg Macondo, vagyi Aracataca utcáit és házait, a banánültetvények munkásait, valamint a Száz év magány és a Szerelem a kolera idején nagy hatású alakjainak ihletőit. A gyemekkor után pedig a bogotai tanulóévek következnek, a jogi kar, az újságírás és az elkerülhetetlen politika.

Részlet a könyvből:

„Így és ott történt, hogy a hét fiú és a négy lány közül megszületett az első fiú, 1927. március 6-án reggel kilenckor, hatalmas felhőszakadás közben, mely egyáltalán nem illett az évszakhoz, mialatt a Bika ege felemelkedett a láthatáron. Kis híján megfojtotta a köldökzsinór, mert a család bábaasszonya, Santos Villero a legrosszabb pillanatban vesztette el a fejét. Nála jobban csak Francisca néni vesztette el: ordítva rohant az utcai ajtóhoz, mintha égne a ház:- Fiú! Fiú! – És rögtön utána, mint a félrevert harang: – Rumot, mert megfullad!A család feltevése szerint nem azért kérte a rumot, hogy megünnepelje az eseményt, hanem azért, hogy bedörzsölje vele az újszülöttet, aki ettől majd feléled talán. Juana de Freytes kisasszony, akit a Gondviselés hozott a hálószobába, sokszor elmesélte nekem, hogy nem a köldökzsinór volt a legnagyobb veszély, hanem az, hogy anyám rosszul feküdt az ágyban. Gyorsan igazított rajta, de nem volt könnyű újjáéleszteni engem, úgyhogy Francisca néni sürgősen rám locsolta a keresztvizet. Olegariónak kellett volna elnevezniük, mert szent Olegario napja volt, de senkinek sem volt a keze ügyében a szentek könyve, így aztán gyorsan megkereszteltek az apám első nevére, a második meg José lett, az ács neve, mivel ő Aracataca védőszentje, és mivel március az ő hónapja. Juana de Freytes kisasszony egy harmadik nevet is javasolt annak emlékére, hogy világra jöttöm meghozta az általános megbékélést a családok és barátok között, de a hivatalos keresztelésemkor, három év múlva kiállított okiratba elfelejtették beírni: Gabriel José de la Concordia.”