A Szentkuthy-hagyatékból előkerült, cím nélküli kézirat feldolgozása közben világossá vált, hogy ez a naplószerű regény 1949-ben született, a Rákosi-korszak kezdetén. Az első ötven oldal az idős Tarquinius Superbus száműzött római király viszontagságait meséli el, és egy kaszárnya életét a birodalom határán, a Kárpátokban. De a történelmi „mese” hirtelen félbeszakad, és közjáték jelzéssel naplóregénnyé alakul.1949. szeptember 7-én ugyanis valami történt Szentkuthyval: nem tudjuk meg, hogy konkrétan mi, de minden bizonnyal személyét és egzisztenciáját súlyosan fenyegető esemény, amely feldúlta életét, és a mű végkifejletét is eltérítette. Közben egyre erősödik szorongása, és a szabadság elvesztése miatt érzett fájdalma. Kézzel foghatóan jelentkezik gyakran megfogalmazott írói felfogása: nem képes függetleníteni magát az életben vele megtörténtektől. Akár éltető, akár gyilkos események részese lesz, az rögtön bekerül regényébe.A nosztalgia vezeti ki a sötét valóság szorításából": egy Velence album sarkallja álomszerű, fiktív epizódok megjelenítésére, melyekból valóságos helyszíni jelentést" kapunk a kezdődő diktatúráról. Amint Szentkuthy szorongása szétrobbantja a regény cselekményét, egyre inkább érezhető, hogy „életének legsötétebb gödre” változatos mítoszteremtést indított el az íróban nők, modern művészet, a keresztény szentség mögöttes tájai). És a könyv végén, Keresztelő Szent János Heródes elleni vádzuhataga már alig leplezett kritikája a sztálini diktatúrának.
