A táltos dobok regéjének első kötete a magyar mitológia állatait, növényeit, ásványait, jövendőmondó álmait, neveit, táltosait mutatja be, külön érdekessége, hogy a kötet szerkezete a gyógyító táltosok dobolásának ritmusát fejezi ki.
– Ki ez az ember? – tettem fel magamnak a kérdést. Az idős férfi olvasott a gondolataimban.
– Látom, a szíved a helyén van, lányom. Köszönöm az itókát. A testvérednek meg igazán hálás lehetsz ezért a kutyáért, mert ez az állat gondolkodás nélkül feláldozná magát érted. Már jó ideje figyeltelek és sok mindent tudok rólad. Ismerem legbensőbb gondolataidat és Pandoráét is, de nem kell félned tőlem: a nevem Göncöl, tátorján széllel jöttem, csillagom a Göncölszekér, lovam a táltos paripa, növényem a tátorján, hangszerem a dob és táltos vagyok, akit Te idéztél meg.
– Én?! Hogy-hogy? – Kérdeztem értetlenül.
Válasz helyett mereven a homokban fekvő szitadarabra tekintett.
– Valamikor a rostákkal csak a termést szitálták, és helyettük dobok ritmusára folyt a gyógyítás, a jövendölés, és minden, ami az élet fontos dolgaival volt kapcsolatos. Talán te is ismered azt a gyereknótát, amelyik még őrzi a dobbal való gyógyítás emlékét:
Gólya, gólya, gilice, mitől véres a lábad?
Török gyerek megvágta,
Magyar gyerek gyógyítja,
Síppal-dobbal, nádihegedűvel.
