A világszerte az egyik legtöbbet olvasott hadtörténeti munka, „A csata arca” 1976-ban jelent meg először angolul, és azóta sok nyelven és sokszor kiadták. A szerző, John Keegan akkoriban a Királyi Akadémia hadtörténet-tanára volt, és „A csata arca” volt az első könyve, amellyel azonnal nagyjelentőségű életműve talán legfontosabb darabját is megalkotta. Az évtizedes oktatói tapasztalat és a katonákkal -köztük a második világháborút csapattisztként megjárt, és addigra a brit hadsereg vezetőivé emelkedett főtisztekkel- töltött sok idő sajátos gondolatokat sugallt a szerzőnek. Az kezdte érdekelni, mit és hogyan tesznek a közkatonák, a tiszthelyettesek és a csapattisztek a katonai mesterség gyakorlása közben, mert a hadtörténetírás addig inkább a királyok és a vezérek háborújára összpontosított.
Keegan szakít a győztesek ügyét igazoló történetírás évezredes hagyományával, de azzal a hagyománnyal is, amelyik a visszatekintés bölcsességével - és az íróasztal biztonságos fedezékéből - az események eleve elrendelt, logikus láncának, valamiféle gigászi sakkjátszmának, „a politika folytatásának más eszközökkel” szereti láttatni a háborút. Emberi és materialista hadtörténet ez, utóbbi nem a szó szánalmas ideológiai értelmében, hanem úgy, hogy Keegan azt vizsgálja: az adott anyagi (topográfia, haditechnikai, élelmezési, egészségügyi stb.) feltételek mellett mit tehettek, és mit nem tehettek meg a katonák, valamint azt, hogy egy adott társadalom milyen hadsereget állít ki. Elemzi továbbá a csata mint fegyveres összecsapás és mint történelmi jelenség változásait az évszázadok során. Agincourt, Waterloo és a Somme-i offenzíva első napja döntő jelentőségű, sokszor megírt összecsapás, de ahogyan Keegan tekint rájuk, az olyasfajta változást indított el a hadtörténetírásban, amilyet Einstein és társai munkássága a fizikában.
