Hosszú, kínos csend telepedett közénk. Úgy éreztem, hogy a meglehetősen bizalmatlannak tűnő Yorgos Lazaridis nem avat be engem, a vadidegent a maga titokzatos világába. Épp indulni készültem, amikor a professzor hirtelen megszólalt:
– Meg szándékozik írni azt, amit hall? – kérdezte, mire én némán bólintottam.
Úgy tűnt, hogy a válaszom erősen gondolkozásra készteti. Bizalmatlanul nézett végig rajtam, majd az arcomat fürkészte. Talán ekkorra oldódott fel a feszültség és tűnt el a bizalmatlanság, legalábbis nagyon bíztam ebben.
– A történelem az utókor számára hasznos és érdekes lehet. Több mint ötven éve őrzöm magamban – mondta a professzor.
Pár pillanatig ismét hallgatott, mintha erőt gyűjtene ahhoz, hogy belevágjon. Kibámult az ablakon, a tekintete a messzeségbe, az időközben eleredő frissítő, futó záporba révedt, melynek illata beáramlott a nappaliba.
Aztán Yorgos Lazaridis belekezdett a történetbe:
– Minden azon az éjszakán kezdődött Casablancában…
