Dárdai Pál, Pietsch Tibor: Dárdai Pál könyve

„Voltam első áldozó, hittem Istenben. Valamennyire még most is hiszek, de már nem úgy…

Abban azonban biztos vagyok, hogy a sors akaratából jutottam el Pécsről Berlinig. Voltak buktatók, értek tragédiák, de mindig talpra álltam. Senki és semmi nem tudott megtörni, egyenes gerinccel járom az utam. Igaz, már rokkantnyugdíjasként…

Huszonhárom voltam, amikor a Milan elleni BL-meccsen Demetrio Albertini csúnyán rácsúszott a jobb lábamra, onnantól fogva egy egészséges bokával játszottam le a karrierem. A pályán egyetlen hű társam volt: a fájdalomcsillapító… Még így is hatvanegyszer voltam válogatott, miközben 1999 őszén a Bayern is csábított. Karnyújtásnyira voltam attól, hogy megvalósítsam a gyerekkori álmom – az egyik este úgy feküdtem le, hogy elmegyek Münchenbe, ám másnap reggel már úgy keltem fel, hogy maradok Berlinben. Azóta is itt vagyok.

Azt követően, hogy többszörös klubrekorderként visszavonultam, a Hertha vezetői a bokorból lesték, hogyan bánok a gyerekekkel kezdő edzőként. Amikor pedig nagy bajban volt az első csapat, azzal fordultak hozzám, hogy mentsem meg… Nem mondhattam nemet akkor sem, amikor Csányi Sándor felkért, hogy vegyem át a válogatottat. Miután kezet ráztunk, a hátsó ajtón kellett kilépnem, mert az elődöm az előszobában várt… Aztán minden úgy történt, ahogy ígértem, és negyvennégy én után kijutottunk az Eb-re!

Gyakran kérdezik tőlem, mitől vagyok ennyire erős. A testvérem, Balázs az Édesapám karjaiban halt meg huszonkét évesen, Édesanyám addig emésztette magát fia elvesztése miatt, amíg menthetetlenül belebetegedett a bánatba. Hát attól vagyok ilyen erős, hogy mellettem van az Édesapám, a feleségem, Móni és a három fiam. Értük élek.

Ha valakikben, bennük feltétlenül hiszek. És magamban.” (Dárdai Pál)