Dsida Jenő szerelmi lírája nem felhőtlenül boldog, játszadozó, ábrándos és érzelmes szerelmi költészet. Van benne valami komor, halálosan tusakodó és végzetszerű. Állandó félelem szövi át, mely személyes okra is visszavezethető: a szívbetegek örökös szorongására, amelyet egy fiatalon elviselt súlyos betegség oltott a költő lelkébe, verseibe.
Nála is, akár Poe-nál, a halál csontarca leskelődik a szerelem fiatal arca mögül. Olyan ember szavai ezek a versek, aki bár keresi a védő és nyugtató menedéket a szerelemben és a természetben, mégsem tud megpihenni az idillben, hanem lázasan, végletesen kutatja a szerelem fátumszerű jelentését, túl vágyakon, szenvedésen, életen és halálon.
