Néhány évvel ezelőttig, az amerikai és európai gyógyszer-, illetve gyógynövénykönyvek az aloét csupán a növény leveleinek szárításával kapott gyantaként vagy porként emlegették, és fő hatóanyagának ismert aloin miatt, erős hashajtóként és kiváló féregűzőként ajánlották.
Keserű ízét számos szülőgeneráció felhasználta, amikor gyermekeik ujját – az ujjszopás vagy körömrágás megelőzés végett – a belőle készített keserű kivonattal bekenték.
A növény belső húsának (gélszerű anyagának), a levelek leggazdagabb részének számos értékét is ismerték, de probléma volt, hogy a növényi hús (vagy gél) gyorsan oxidálódik, miáltal gyógyító tulajdonságai nagy részét elveszíti.
A tartósításra (stabilizálásra) irányuló minden próbálkozás évikig kudarcot vallott. Így csak azokon a területeken tudták az aloé levelek friss húsát külsőleg és belsőleg is, egyaránt alkalmazni, ahol a növény vadon nő – azaz a trópusi és szubtrópusi országokban.
Miután sikerült egy speciális módszer segítségével a hús vagy aloé tartósítása (stabilizálása), az utóbbi időkben közismertté váltak az aloé gyógyító tulajdonságai és alkalmazási módjai. Számos, különböző formájú termékként, gyors kereskedelmi forgalomba hozatalával meghódította és lenyűgözte a világot.
