Miskolczi Gáspár (1628-1696) székelyudvarhelyi lelkész dédelgetett nagy művét, állattermészetrajzát 1691-ben fejezte be, de megjelenését (Lőcse, 1702) már nem érhette meg. Ez a jószerint első magyar nyelvű állattani munka páratlanul érdekes több szempontból is. Mindenekelőtt talán azért, mert kora ismereteit tükrözve írja le az állatok viselkedését, szokásait, a helytálló megfigyelésekbe beleszőve a Biblia, az ókori hiedelmek, anekdoták képzelgéseit is. De tegyük hozzá rögtön, hogy kétségeinek is hangot ad több helyen. Érdekes ez az olvasmány mint moralizáló, társadalomkritikai mű is, hiszen Miskolczi nem mulasztja el, hogy az állatok rút viselkedését vagy értékes cselekedeteit összehasonlítsa kora társadalmának, alakjainak a szokásaival. Az állatok magatartásformáit összeveti az udvaronc talpnyalók és hízelgők, tirannusok, kóbor katonák, harácsoló és fösvény polgárok, részegesek, paráznák tevékenységével, így mintegy ráadásként kibontakozik a természettudományos műből a század társadalmának moralizáló kritikája is. S harmadjára elbűvölően kedves lektűr is, hiszen történetei, anekdotái mellett nyelvi szépségeivel és olykor megfogalmazásának naiv komikumával is gyönyörködtet. A kötet gondozója, Stirling János utószavában megrajzolja Miskolczi művének tudományos környezetét, előzményeit, példáit, s szószedetében eligazít a legfontosabb tételek, állítások korszerű megítélésében is.
