A történet középpontjában egy esős nap, 1948. február 17-e tragikus eseménye áll, ezt igyekszik az akkor tizenkét éves narrátor, bő három évtizeddel később az író, önmaga és olvasói számára érthetővé tenni. Indok és magyarázat azonban már arra sincs, miért vett néhány nappal korábban töltényeket a puskájába, ahelyett, hogy a szemközti étteremben elfogyasztott volna egy ízletes hamburgert. Akkor talán minden másképp történik. Így viszont marad az a körülbelül 3 983 421 órás „film”, amit azóta forgat a fejében – egy film gyerekekről és magányos öregemberekről, egy gilisztákkal kereskedő benzinkutasról, egy tóparti bútorozott, de falak és plafon nélküli „szobában” pecázó házaspárról és másokról: "egy derűsen működő tündérmese a második világháború utáni amerikai gótikában, mielőtt a televízió megnyomorította Amerika képzeletvilágát, rácsukta az emberekre az ajtót, és megakadályozta, hogy méltósággal kiéljék a fantáziájukat.
