Annabelle Félicité újabb könyve az élet, a lét kérdéseivel foglalkozik, a lelki finomságának könnyed, nyitott, szép gondolattársításaival, a líra felé is, a realitás irányába is hajolva egy teljesen újszerű költészettel áll az olvasó elé. Szinte leheletkönnyű, de súlyos mondanivalójú soraival megnyitotta azt a zsilipet, amely mindőnk közös problémája: miért élünk? Versei végkicsengéseiben a szépség, jóság bontakozik ki, fohászok a fentlakóhoz, és imák az emberért, valami különös módon megírt szívdobbanások. Lágy, asszonyi álmok, valóságkockák és kérdések. Áhítat, vágyakozás, szerelem, csalódás. Mi ez, ha nem maga az élet? A szerző a létezés árnyalataival foglalkozó filozofikus lelkületű író, költő. A gazdagon illusztrált könyv a maga szépségével és újszerűségével láttat és tanítja beteg korunkban a gyógyítás egyetlen módját: a szeretetet. Mély humanizmusa sorról-sorra tetten érhető és megőrző szépségeket rejt. Annabelle Félicité kötetét olvasom. A versek mély, árnyalt világa, ha kis játékossággal is, a valóságot hozzák közel az olvasóhoz, mélyen megélt, átélt világfordító gondolatokat. Sorsvallomások, gyertyák az éjszaka sötétjében, ám néha felvillannak a sorok között a lázadás fáklyái. Létkutató, s joga van a legmélyebb és a legmagasabb témák között önálló, független életet élni, és úgy megváltani saját világunk, hogy jobbak, emberibbek legyünk, hisz a nemlétben már „örökös sötét tapossa hártyás lábakon" a semmit, ahogy Pilinszky János írta. Annabelle Félicité felfedezte a verseket, a bennük lévő hatalmas erőt, a mindenség lámpásait, hisz velük érvel, harcol. Nem akar ígérni semmit, de mégis üzenete van: úgy kell élni, hogy megleljük az élet varázsát.
