Rákosi Mátyás életrajzi regényével a szerző a magyar történelem talán legsötétebb fejezetét írta meg. Szégyenfoltja lett az országnak, lejáratója az amúgy sem igazán hiteles kommunista mozgalomnak. Ő volt a „magyar Sztálin”, aki aztán életét tizenöt éves száműzetés után Magyarországtól több ezer kilométerre fejezte be.
Tanulságos, hogyan lett a szorgalmas és okos, kétségtelenül jobb sorsra érdemes fiatalemberből, aki eleinte hitt a szabadságban és az emberiség fejlődésében, olyan hatalmi tényező, aki éppen ezt a fejlődést gátolta minden erővel. Ő, aki egykor rokonszenves tehetségével tűnt fel, hogyan lett elnyomó eszmék rabja, majd azok katonája? Aki azt hitte, előbb ő szenved a népéért, amelyet majd felemel, ha erre nyílik lehetősége, ám amikor eljött ennek az ideje, rémületes terrort vezetett be saját népe ellen.
Politikai túlhatalom, elcsalt választások, az ellenfelek bedarálása, egész társadalmi osztályok felszámolása, likvidálása, majd egykori elvtársai fizikai megsemmisítése, kínzókamrák, besúgóhálózat, fegyveres erőszak, koncepciós perek – és mindez a „felszabadító” szovjet hatalom tevékeny segítségével zajlott annyi éven át. A könyv olvasója minderről pontos leírásokat kap, és arról is, hogyan reagált az ország népe a borzalmas időkben.
De megismerjük a diktátor magánéletét, emberi (?) kapcsolatait, két vagy több arcát. A sok nyelven beszélő és író, a közvetlen érintkezésben elragadó ember bármikor félelmetes, pusztító vadállattá tudott változni, hogy aztán ismét visszatérjen megnyerő modorához.
A kötet eloszlat sok félreértést vele kapcsolatban, a szerző idéz beszédeiből és leveleiből, legfőképpen pedig végre megvilágítja életének utolsó, szovjet száműzetésben eltöltött szakaszát. Akinek egykor mindene megvolt, az élete végén nyomorgott – felfoghatjuk ezt egyfajta társadalmi igazságszolgáltatásnak is.
