A még a huszadik század elején is a feudalizmus struktúrái alapján működő magyar társadalom uralkodó elitje legsikeresebben egyházi segítséggel, a papság által irányított oktatási intézményekben terjesztette a továbbra is az úr és szolga, a férfinak alárendelt nő dichotómiáiára épülő feudális hierarchia évszázadok óta változatlan normarendszerét.
Szabályai olyan mélyen interiorizálódtak a társadalom női tagjaiban, hogy műveikben még az egyenlőtlenség ellen tiltakozó írónők is eltántorodtak a női egyenjogúság következetes képviseletétől. Az új nő identitáskrízisére nem tudtak adekvát választ adni, így annak megoldását, hogy miként lehetséges egyszerre modern nőként élni, azaz tanulni és függetlennek lenni, és a tradicionális női szerepeket alávetettség nélkül megtartani, az őket követő írónő generációkra hagyták.
