„Válassza inkább az ember mindjárt a poklot, ott biztos nincs akkora bűz.”
Egy nap özönvízszerű eső zúdul Lisszabonra, s a belvároshoz közel beomlik a talaj – a szakadékszerű gödörben eltűnik két ember: António, a vak ügyvéd, és João, egy nyolcéves cserkészfiú.
A víz a csatornahálózatba sodorja őket, így kénytelenek elindulni Lisszabon bugyraiban lefelé, a folyó irányában, hogy kijáratot találjanak. Ők ketten az évszázadok alatt összeeszkábált város mélyén küzdenek életükért a mocsokban – míg fönt António legjobb barátja, a bibliai csodákat látványos trükkökként megelevenítő különc bűvész a csatornahálózat térképét keresi, melynek alapján megtalálhatják őket.
António-t és João-t a történetmondás tartja életben: a vak ügyvéd visszaemlékezésein keresztül terítékre kerül mindaz, ami a modern Portugáliát – vagy általában a modern világot – jellemzi: korrupció, korcs igazságszolgáltatás, a hazugság és csalás tobzódása…
Míg Rui Cardoso Martins első regénye, az És ha nagyon meg szeretnék halni az öngyilkosságba menekülő portugál vidék rögvalóságát ábrázolta, második műve a nagyváros átláthatatlan, kusza, veszélyes és mocskos mélyébe vezeti le az olvasót.
A regény 2010-ben elnyerte a Portugál Írószövetség Nagydíját, és Cardoso Martinst világszerte a saramago-i hagyomány legígéretesebb, legkiválóbb örökösének tekintik.
