„Böll újra és újra elragad: nem lehet letenni, végig kell olvasni egy szuszra minden novelláját, a régieket és az újakat egyaránt. Pedig azt hittük, hogy hol van már az a háború, hol a lövészárkok hajdani félelme, a szűkölő rettegés a haláltól, fiatalemberek értelmetlen halálától egykori iskolájuk kórteremmé alakított tantermének egykori táblája alatt, ahol a haldokló még saját kézírását véli felfedezni egy boldogabb és békésebb világból. S azt gondoltuk, hogy hol vannak már az életben maradottak, de testi-lelki megnyomorítottak, akik vádló árnyakként tébolyognak az ötvenes évek Németországában és Európájában. Hát itt vannak még, ma is köztünk vannak, mint Böll novellái is tanúsítják, ha nem is rongyosan már, de lelkileg toprongyosan, áldozatként, tanúként vagy vádlóként, hogy többé ne történhessen meg, ami majd fél évszázada megtörtént itt Európában. Böllnek a hetvenes években és a nyolcvanas évek elején írt novellái is, amelyek mind kiváló életképek és a mai nyugati világ hű tükrei, arról szólnak, hogy lehet-e ma tisztességesen élni.”
