„… a boldogság nem mondható lelki alkatnak: ilyenformán az az ember is a boldogság birtokában lehetne, aki esetleg az egész életét átaludná, s mintegy a növények életét élné; sőt az is, akit a legnagyobb sorscsapások érnének. Ha tehát ezt nem fogadhatjuk el, …a boldogságot valami olyan tevékenységnek kell tekintenünk, amelyet önmagában véve, nem pedig valami másért tartunk kívánatosnak; a boldogság ugyanis nem szorul rá semmire sem, hanem önmagában elégséges. Önmagukban véve pedig azok a tevékenységek kívánatosak, melyektől magán a tevékenységen kívül semmi egyebet sem várunk. Ilyenek nyilván az erénynek megfelelő cselekedetek…” Arisztotelész e művében – az ókori etikai gondolkozás legjelentősebb emlékében – azt az emberi magatartást vizsgálja, amely a legfőbb jó, a boldogság (eudaimonia) elérésére alkalmas. A klasszikus polisz-társadalom felbomlását jelzi, hogy e cél elérése érdekében az ideális emberi magatartást a szemlélődő, filozofikus életben jelöli meg (tudjuk, hogy Periklész – Thuküdidésznél megőrzött híres beszédében – még a közösségben tevékenykedő polgár életmódját tartja egyedül dicséretesnek). Mivel azonban ezt az életformát sokak számára megvalósíthatatlannak tartja (kicsit később Epikurosznál ez már természetes lesz) követendő életformának az erényes cselekvés, az eupraxiát ajánlja.
