„Valaki megrágalmazhatta Josef K.-t” - ezzel a valóságos szállóigévé vált mondattal kezdődik Kafka regénye, amely immár a huszadik század nagy klasszikusai közé tartozik.
És így végződik: „… torkára fonódott az egyik úr keze, a másik pedig mélyen a szivébe döfte, s kétszer megforgatta a kést.” Az állítólagos rágalmazást követő letartóztatás és az ítélet végrehajtása között játszódik le a per, amelynek során végig nem derül ki, hogy milyen bűnt követett el az áldozat, és miért kell végül meghalnia. Nem is derülhet ki, mert a polgári jogrend ellen valóban nem vétett Josef K., bűne mitikus bűn, bűnhődését nem valamiféle feszíni igazságosság, hanem a személyben érvényesülő szükségszerűség rendeli el. Josef K. tudomást szerez a per során a „Törvény” létéről, a törvényről, amelynek alapján bűnösnek ítéltetik, és amely alighanem egy társadalmi rend legfőbb törvénye, de megismerni e törvényt már nem áll módjában, ködös, megfoghatatlan élményként rögződik benne. Mítoszt teremt ebben a művében Kafka: képbe sűríti, megdöbbentő erejű, irracionális képbe azt, amit felismert, de a megismerés egzakt, racionális eszközeivel megközelíteni nem tudott. Legjellemzőbb képe maga a bíróság. Benne vannak ebben a képben a legfőbb modell, a monarchia despotikus, korrupt, vaskalapos államgépezetének vonásai, de ez a bíróság mégis több és más, mint az: rosszabb minden erőszakszervnél, mert nincs szüksége erőszakra: szabadlábon ítéli halára az áldozatot.
Josef K. fejet hajt a pokoli szükségszerűség előtt. Tehetetlenül áll a „világrenddé avatott hazugság” előtt, akár az író maga, aki lidércnyomásos látomásaiban megjárván kora poklát, szintén áldozatul esett ennek a vilgárendnek. Pusztulásra ítélte hagyatékát is, e pokoljárás riasztó dokumentumát, az utókor azonban fölfedezte benne a katartikus hatású művészi erőt – és ez avatja ma klasszikus, megrendítő olvasmánnyá mindenekelőtt főművét, A Per-t.
