A mézeskalácsforma-faragás vonzó fejezete az iparművészet történetének. Amint ezt a Magyarországon előkerült, ókori cserépforma-töredékek is bizonyítják, a mézes tésztamasszák formálása, formába öntése nem újkori találmány.
A faforma-faragás Európában a XVII. században éri el virágkorát, amikor a plasztika és a grafika hatásától függetlenedve önálló díszítőstílust alakít ki. Erre a gótikus és reneszánsz formakincs jellegzetesen átírt felhasználása éppúgy jellemző, mint a népművészet díszítőelemeinek változatos alkalmazása vagy a tudatos stilizálás.
Weiner Piroska tanulmánya elsősorban a XVII-XIX. század magyarországi formafaragó művészetének technikai, tematikai, stílusbeli sajátosságait, a formák néhány tradícionális típusát elemzi élvezetesen. Megismerjük a hajdani nagy mézeskalácsos céhek, híres mézeskalács-készítő mesterek, családok tevékenységét.
A zömmel a budapesti Iparművészeti Múzeumban őrzött formák kortörténeti, viselettörténeti vonatkozásban sem érdektelenek.
