„Az asszony felébredt. Átlátszó kezei megmozdultak a takarón, és mosolygott.
– Te vagy itt, kis fecskemadár? Mért nem repülsz a többiekkel a tavasz felé, szép Magyarországba? Beteg vagy?
Vit elhallgatott. Nem félt már az asszonytól, de nem értette.
»Szólni kell hozzá« – gondolta, mert most már biztos volt benne, hogy az asszony hozzá beszélt.”
Régi ismerőseinkkel találkozhatunk a kötet lapjain: Csível, a fecskével, Kelével, a gólyával, és Húval, az öregedő bagollyal. Persze a történeteknek – amelyek a szerző elbeszéléseinek legjavához tartoznak – nem csupán ők a hősei, hanem azok a jóravaló, többre érdemes emberek is, akiknek sorsa összefonódik a körülöttük élő állatokéval. A feleségét elveszítő férj, a beteg kisfiú, a megfáradt öregember és a háborúból hazatérő katona mind-mind csakis azért képesek talpra állni és folytatni, vagy éppen méltó módon befejezni az életet, mert erőt merítenek az őket körbevevő, rendre megújuló természet szépségéből.
