Játszhat a nemzeti bajnokság másodosztályában, a Fradi futballcsapata akkor is egy életérzés megtestesítője lesz, patinás múltja révén pedig a magyar sporttörténelem egyik elkoptathatatlan emblémája. Fanatikus rajongótábora önmagáért beszél. Ha nem is a legendás B középbe, de ebbe a szurkolói körbe tartozik a neves író, irodalomtörténész, kritikus Rónay László, aki kis kötetében Fradi-rajongására felfűzve komoly irodalomtörténeti képet ad az elmúlt évek, évtizedek Magyarországáról. Miközben megismerhetjük a focicsapat iránti szerelmének történetét, az Üllői úti pálya árnyékában találkozhatunk irodalmi életünk nagyjaival, Zelk Zoltánnal, Mándy Ivánnal, ezúttal persze nem a megszokott literátori környezetben. Az idei Stephanus-díjas szerző sajátos zöld-fehér önéletrajzában olvasmányosan, izgalmasan ecseteli a sport és a politika kapcsolatát. A Vigilia főszerkesztőjeként a legnehezebb időszak volt számára az ateista hatalom hosszú érája. De természetesen a visszaemlékezés fő vonala a magyar labdarúgás hős- és aranykora, a harmincas és az ötvenes, hatvanas évek nemcsak ferencvárosi nagy játékosait idézi meg: Akárhány évesek voltunk is, a kedvenc játékosainkat csak becenevükön szólítottuk, mint kedves családtagjainkat. Az idősebbek által a legnagyobbak közé sorolt Sárosi doktort mindenki Gyurkának becézte Szívvel-lélekkel küzdött a Fradiért Kéri Károly (Birka) a fedezetsorban, másik oldalán Lakat Károly, a tanát úr Ám az igazi és felülmúlhatatlan szívember, akinek az ereiben zöldszínű vér keringett, Kispéter Mihály volt Ha ő nincs, a Fradi már akkor kiesett volna az NB I-ből, Rákosiék legnagyobb örömére.
