Maria Georg Hofmann: A. Galajda, a balkezes költő színre lép

Az írónő, több sikeres színdarab szerzője, 1933-ban született Győrben, ahonnan 1956-ban disszidált. Kritikusai a modern osztrák irodalom kiváló képiselőjének tartják – Musillal rokonítják –, ám egyetlen regényét ugyanilyen joggal tarthatnánk mi magyar regénynek. Nemcsak azért, mert véletlenül Győrben játszódik, hanem mert Hofmann olyan érzékletes, valós képet fest benne a maga realista-szürrealista módján egy magyar város háború előtti éveiről, társadalmi rétegződéséről – különösen az alsó-középosztályról –, hogy kár lenne lemondanunk róla az osztrák irodalom javára. Az önéletrajzi ihletésű regény hőse Oskar Mazerath ifjabb testvére: különleges, kortársai közé nehezen besorolható, családjának sok kellemetlenséget okozó gyerek. A baj ott kezdődik, hogy nem tudni, fiú-e vagy lány – valójában androgin hermafrodita –, ami környezetének kínos, neki magának sok esetben fájdalmas és megalázó, ám ami egyúttal a kívülálló sajátos helyzetét is biztosítja neki, a kellő távolságtartást férfi és női családtagoktól, hogy jobban átlásson rajtuk. Mert hatalmas család nyüzsög a gyerek és szülei – a szadista, cinikus írógépszerelő és a boldogtalan, követelőző buta liba – körül: négy férjsóvár nagynéni, egy bájgúnár meg egy debil nagybácsi, valamint a nagyszülők és a csatolt részek – kiszemelt és behálózott férjjelöltek s a távolabbi körökből ismerősök, barátok, nép. S mindenki hozza a maga történetét, amit a koravén gyerek fél szavakból, utalásokból, megfigyelésekből rak össze és értelmez a maga éles eszével, szarkazmusával. A történetek időnként elemelkednek a valóság talajáról, így lesz Galajda, a Lengyelországból Győrbe szakadt hivatalnok, a Hét Vezér megéneklője a könyv folyamán mitikus figura, aki ’45 tavaszán amerikai haditudósító képében tér vissza, és üldögél az ostromot s vele hihetetlen kalandokat megélt, immár menekülő Georgióval egy faágon, a magyar-osztrák határon.