Nagyon vegyes műfajú ez az írás. Első fejezete – a szerző szavával élve – gasztrofilozófia, a második családtörténet, a harmadik visszaemlékezés. Mindemellett kultúrhistória is, hiszen az ősök között irodalmilap-tulajdonos, több festőművész szerepel, és Latinovits Zoltán, akivel éveken át együtt nevelkedtek, a szerző unokaöccse volt.
A gasztronómia és a vendéglátás csak keveseknek tartozik az érdeklődési körébe. Egy európai hírű vendéglátóhely története, kulisszatitkai, az üzem leírása, de még egyes receptek puszta olvasása ennek ellenére azok számára is lebilincselő lesz, akiket sem a főzés, sem az üzem- vagy szakmatörténet egyébként nem érdekel.
Az egész könyv humorba ágyazva, anekdotaszerű „mazsolákkal”, igaz „pletykákkal” szaftossá téve ismertet társadalmi, politikai, gazdasági, várostörténeti, diplomáciai eseményeket, finoman ironikus kritikákkal, bölcs tanácsokkal körítve. A nagyképűséget és nagyravágyást a legfőbb bűnök közé soroló szerző – egy nagy, gyakran tragikus sorsú család legfiatalabb tagja – szerényen, de őszintén, ízesen, élvezetesen mesél parlamenti vagy nagykövetségi fogadásokról éppúgy, mint a kitelepítésről, az államosításról vagy jelenlegi munkájáról a Vendéglátóipari Múzeumban. Egyéni véleményt nyilvánít Latinovits úgynevezett „öngyilkosságáról” is…
Bizonyára az sem érdektelen, hogy mindezt mély, nagyon meleg, szülői, gyermeki érzelmek, könnyfakasztó, megható sorok, levélrészletek emelik a napjainkban megjelenő hasonló írások fölé.
