Lulu kétéves volt. Nemrégiben még anyjával, Szürkével élt, ő tanította meg a vidraélet csínjaira: vadászni, megszárítani a nedve bundát, elrejtőzni a veszedelem elől, fészket építeni, figyelni és felismerni a veszélyt. Testvére nem volt, legalábbis nem tudott róla, hogy lett volna. Pedig ketten születtek, de fivére nagyon hamar elpusztult. Szürke eltávolította az élettelen kis testet, és ideje-energiája legnagyobb részét megmaradt csemetéje nevelésére fordította. Amennyi szeretetet vidraanya adni képes, Szürke azt megadta Lulunak. Miután olyan nagy lett a kisvidra, hogy elhagyhatta a fészket, és már önállóan is ügyesen vadászott, sokat kóboroltak együtt. Nem egyszer menekülniük is kellett az ember elől.
