A nagyapja nem sokkal a halála előtt, 1981-ben adott Hertmansnak két teleírt füzetet: a visszaemlékezéseit. A történetek alapján, amiket gyerekkorában hallott, az író gyanította, hogy felkavaró dolgok lehetnek bennük, és évekig nem merte elolvasni. Amikor végül mégis megtette, nem sejtett titkok tárultak fel előtte: egy szinte középkori, nyomorúságos gyerekkor a tizenkilencedik század végi Belgiumban, úgyszólván egy másik bolygón, „falvak és földutak, lovas kocsik és gázlámpák, mosókádak, imaképek és konyhakredencek planétáján, ahol negyvenévesen is már öregek voltak a nők, zárdába dugták a makrancos polgárlányokat, és mindenhatók voltak a plébánosok”; borzalmakkal teli fiatalkor az első világháború vérzivatarában, miután „az 1914-es évben egy Gavrilo Princip nevű kis ágrólszakadt szerb nem is egészen jól irányzott pisztolylövése foszlányokra szaggatta a régi Európa szép illúzióját”; aztán egy meglelt, majd elvesztett nagy szerelem története, s a festészet csöndjében szublimált bánaté, a szívós belenyugvásé. Egy elfeledett háborús hős története, aki hosszúra nyúlt földi léte során örökösen ingadozott „a fáradalmas, teljes élet és a csendes, vigasztalást adó festészet között”.
A memoárokból, saját gyerekkori emlékeiből és nagyapja festményeinek belső történeteiből Hertmans költői szépségű regényt írt, amely az utóbbi évek egyik legnagyobb belgiumi és hollandiai könyvsikere lett, több rangos irodalmi díjat is elnyert, és azonnal kortárs klasszikussá vált.
