Tisztelet a kivételnek, de az elmúlt öt évtizedben történtekről már nagyon sok bőbeszédű visszaemlékezést olvashattak – történészek, politológusok, politikusok nagyívű fejtegetéseik. Ez a könyv más: a kovácslajosok – Molnár Ferenc Pál utcai fiúkját idézve, a nemecsekernők – életútjáról szól a maga megdöbbentő egyszerűségével. Megdöbbentő, mert nem megmagyaráz vagy belemagyaráz, hanem az átélés szépségével, helyenként iszonyatával tárja elénk mindazt, amire nem szívesen emlékezünk, mert a történelem formálásának a kisember is részese – életével, tetteivel. Nyilas kényszer, orosz besorozás, ávós pincebörtön, francia idegenlégió, német hadsereg, amerikai intervenciós altiszt, sántikáló veterán – olyan életút, amellyel (szerencsére) nem sokan büszkélkedhetnek. A szerző élete jelentős részét mundérban töltötte a világ és a történelem hadseregeiben – élményei, szókimondó és ezért olykor meghökkentő katonafilozófiai eszmefuttatásai megérdemelnék a folytatást, ha nem közölné a végén: már nincs sok ideje hátra. Ha az országokat irányító politikusok megfogadnák gondolatait, békés és virágzó jövő várna ránk – emberi mivoltunk újra felfedezése révén. „Véremben a katonaság” – írja négy hadsereg formájában más, de lényegét tekintve egyforma mundérját amerikai rokkantnyugdíjasként levetve és szándéka szerint végleg hazatérve. Civilként is érdemes tanulni mindabból, amit átélt, mert néha egy ismeretlen szerző többet tud a történelem hétköznapjairól, mint a hivatásos nyilatkozók.
