Három és fél ezer esztendő telt el a kínai állam megalakulásától az utolsó császár bukásáig, az 1911. évi polgári forradalomig. Kína ez alatt az idő alatt egészen sajátos stílusú építőművészetet hozott létre, melynek lényege a koncepció egyedülálló első zártságában rejlik. Szinte valamennyi alkotásban érvényesülnek az elrendezés és a szerkezet meghatározott elvei; mindegyik épület többé-kevésbé magát a típust képviseli. Mégsem beszélhetünk egyhangúságról, mert minden épületnek megvan a maga sajátossága és egyéni hangulata, azoknak a különleges módozatoknak következtében, amelyekkel az általános elveket az egyes esetekben alkalmazzák. Könyvünk szorosan véve nem építészettörténet. Kiindulópontul inkább azok az alapvető vonások szolgáltak, amelyektől a hagyományokat folytató „klasszikus” kínai épületek sajátos karakterüket nyerik, és amelyek egyebek közt az európai építészettől megkülönböztetik őket. A „klasszikus” megjelölés ez esetben nem egy meghatározott korszakra vonatkozik, inkább arra a tipikus megjelenésmódra, amely a kínai építészeti hagyományok valamennyi csúcsteljesítményében felismerhető. Amikor igyekeztünk a fő jellegzetességeket kidomborítani, nyilvánvalóan némileg háttérbe szorultak a kevésbé uralkodó vonások s az időben és helyileg korlátozott tényezők.
